Ittzés Máté:

A Duenos-felirat néhány problémája – A szociokulturális
kontextus és a “dramatis personae”

Szakdolgozatomban már foglalkoztam a Duenos-felirattal, de csak néhány általános problémát és részletesen a felirat harmadik sorát tárgyaltam. Hogy a felirat egészének áttekintő és az addigi kutatást minden tekintetben rendszerező megközelítése helyett ezt a leszűkített koncepciót követtem, annak okaként akkor azt jelöltem meg, hogy az értelmezések nagyfokú diverzitása miatt — különösképpen a felirat második sorában — ezek rendszerezése csaknem lehetetlen, nem beszélve arról, hogy közülük bármelyik mellett állást foglalni is nagy merészség. Először az ott leírtak főbb pontjait kívánom vázolni.1

A váza, amelyen a Duenos-felirat található, régészeti összehasonlító anyag segítségével a Kr. e. VI. sz. első felére (kb. 575–550 körülre) datálható, ami a felirat keletkezésére nézve is jelzésértékű, hiszen azt az agyag kiégetése előtt írták a vázára.2 A ráírás folyamata a legtermészetesebb módon úgy történt, hogy a felirat írója a váza fölé hajolt, és úgy karcolta bele a betűket, ami végül azt eredményezte, hogy a felirat oldalról nézve fejjel lefelé látszik. Ez az elhelyezkedés nem köthető sajátos funkcióhoz vagy rendeltetéshez, hanem az imént leírt “materiális” okokkal magyarázható.3 A váza és a felirat összefüggésében még egy dolog okoz nehézséget: az, hogy a régészeti összehasonlító anyag ellenére sem határozható meg biztosan, hogy a tárgy milyen célra szolgált.4

A végső és megnyugtató tisztázás5 után a feliratnak a következő olvasatot adhatjuk:

IOVESATDEIVOSQOIMEDMITATNEITEDENDOCOSMISVIRCOSIED

ASTEDNOISIOPETOITESIAIPACARIVOIS

DVENOSMEDFECEDENMANOMEINOMDVENOINEMEDMALOSTATOD.

A szakdolgozatban röviden érintettem azokat a kísérleteket, amelyek a feliratban verses szöveget véltek felfedezni. Ezek azért problematikusak, mert egyrészt a scriptio continua bizonytalanná teszi a szavak határát a második sorban, másrészt a tagolható részekben is lehetnek kétségek a szótaghosszúságokkal kapcsolatban, következésképpen a verses (metrikus) forma semmiképpen nem bizonyítható. Ezért metodológiailag az a helyes, ha a tagolás és értelmezés fázisában mindenképpen prózai szövegnek fogjuk fel a feliratot, hiszen ez megóv attól, hogy sok kutatóhoz hasonlóan a versformával kapcsolatos prekoncepcióból közelítsük meg a szöveget.6

A harmadik sor, mely mostani tudásunk szerint a felirat legbiztosabban értelmezhető része, feltehetőleg a következőképpen tagolható és fordítható: DVENOS MED FECED EN MANOM EINOM DVENOI; NE MED MALOS TATOD (vagy (S)TATOD) ’(Egy) jó ember készített engem jó célra (egy) jó ember számára; ne lopjon el engem rossz ember!’7 A sor mindkét felében — és ez némileg erősítheti is a tagolás helyességét — közép-itáliai feliratokon elterjedt formulákat találunk, részben kibővítve és átalakítva.8 Az első mondat alapját olyan szerkezet képezi, amely a facio igével két személyt kapcsol össze: ezek közül az egyik az, aki a vázát készítette, a másik pedig az, aki számára az készült.9 Az Agostiniani által “beszélő feliratoknak” nevezett feliratok szokásának megfelelően a váza egyes szám első személyben beszél magáról, perszonifikált módon jelenik meg. Ebben a sorban egyfajta “alkotói kézjegy” nyomait is megtaláljuk, bár kétségtelen, hogy a tulajdonnév hiánya miatt ez kevésbé érezhető. A tulajdonnevek hiánya a fentebb említett “kitől-kinek” kontextusban is figyelemreméltó, hiszen azt mutatja, hogy a feliratos váza felhasználási köre így, ebben a formában nem konkretizált, vagy legalábbis nem szükséges a konkretizálása. A sor második fele szintén olyan gondolatot fogalmaz meg, amely más feliratokon is megtalálható: óvó formula, amely mintegy a váza óhaját juttatja kifejezésre arra vonatkozólag, hogy csupán arra illetékes személy kezébe jusson.

Arról kell még szót ejtenünk, hogy bár a felirat egészét nem tudjuk teljesen értelmezni, ennek ellenére bizonyos valószínűséggel mégis megállapítható, hogy a sorok közti elválasztás milyen funkciót tölt be. Mivel nincs materiális oka a kihagyásoknak, és verssorokról sem beszélhetünk, ezért a szüneteket nyelvi-szintaktikai természetűeknek tarthatjuk, és a következő vázat tehetjük fel: 1.---“---2.------”3.------ (a számok a sorokat jelentik), feltételezve egy erős váltást, például tagmondathatárt, a két első sor között, és viszonylag szorosabb kapcsolatot az első sor két fele között.10 A fenti séma összefügg azzal, hogy a harmadik sor, formula-jellegéből adódóan, viszonylagos önállósággal rendelkezik a felirat többi részéhez képest, és a két így elhatárolható rész (1-2. sor és 3. sor) értelmezése bizonyos fokig külön is lehetséges. Természetesen a szöveg egészének értelmezésekor együtt kell őket figyelembe venni.

*

Mielőtt a szakdolgozatot kibővítve (és részben korrigálva is) rátérnék a felirat első sorának valószínű értelmezésére, meg kell jegyeznem, hogy a második sort most sem fogom megpróbálni tagolni és esetleges fordítását adni. Ez a sor a kutatók egyöntetű véleménye szerint a legnehezebb rész a szövegben, olyannyira, hogy a külföldi szakirodalomban is sokan vannak, akik szintén ezt a szkeptikusnak tűnő álláspontot követik.11 Hogy a sornak mindmáig nincs biztos, de még csak valószínű értelmezése sem, annak elvben több oka lehet.12 Felvetődhet az, hogy a sorban értelmetlen szavak találhatóak, mint ahogy pl. átoktáblákon, varázsszövegekben megfigyelhető. Bár volt, aki erre gondolt a második sor esetében,13 ez a feltételezés mégsem valószínű, ugyanis itt nem találhatók olyan “antistruktúrák”, amelyek a normál nyelvi szerveződésnek ellentmondanának (pl. valószínűtlen ismétlések, fonológiailag lehetetlen hangkapcsolatok stb.). A másik elvi lehetőség az lehet, hogy a szövegben javítatlanul hagyott hibák maradtak, amelyeket az értelmezés sikere érdekében ki kell javítanunk. Ezzel igen óvatosan kell bánni, hiszen itt a legnagyobb az önkényesség veszélye. Csak akkor lehet elfogadható az ilyen jellegű javítás, ha következtében grammatikailag és értelmileg kifogástalan szöveg jön létre, és ha a hiba eredete és oka megmagyarázható. Mégis kerülendők véleményem szerint a konjektúrák, hiszen a felirat írójának kompetenciája az ólatin nyelvre vonatkozóan szükségképpen nagyobb volt a mienknél, tehát nem bírálható felül, másrészt a szövegben előforduló és ténylegesen végrehajtott javítások arról árulkodnak, hogy aki írta a szöveget, az nagyon alaposan és gondosan dolgozott, így a javítatlanul hagyott hibák valószínűsége még jobban lecsökken. A harmadik lehetőség, hogy olyan szavak szerepelnek a szövegben, amelyek a latin későbbi korszakaiban kivesztek a nyelvből. Kétségtelenül igaz ez pl. a manus szóra, amely a harmadik sorban szerepel, de ebben az esetben maguk a római írók és szótárkészítők vannak segítségünkre, amennyiben hozzák azt az adatot, hogy a manus szót a régiek ’bonus’ értelemben használták.14 Lehetséges azonban, hogy olyan szavak is lappangnak a szövegben, amelyre vonatkozóan nem találunk későbbi utalásokat. Ebben az esetben nagyon pontos, de ugyanakkor óvatos nyelvi rekonstrukciót kell alkalmazni. Ilyen pl. a *tâ- tő, amelyet ’lopni’ jelentésben tehetünk fel a Kr. e. VI. sz.-ban, és amely lexéma Rix értelmezésének megfelelően a felirat utolsó szóalakjában is megjelenik. (Ezt az elképzelést a fentebb már említett összehasonlító anyag is támogatja.) Elvben elképzelhető, hogy a második sorban is ismeretlen, kiveszett szavak fordulnak elő, amelyeket rekonstruálni kell. Míg azonban a TATOD esetében a szó vége teljesen biztos, az elején is végeredményben két lehetőség között lehet csak választani (STA- vagy TA-), ráadásul árulkodó a -tôd imperativusi végződés is, addig e három segítség közül a második sorban egyik sem áll rendelkezésünkre. Így a második sorral kapcsolatban indokolt az, hogy a bizonytalanságok miatt nem tagolom.

*

A felirat első sorának manapság elfogadott tagolása a következő: IOVESAT DEIVOS QOI MED MITAT NEI TED ENDO COSMIS VIRCO SIED, klasszikus latinra átírva: iurat deos qui me MITAT ni in te comis virgo sit.

A kulcsfontosságú lépést a sor értelmezésében Grienberger tette meg, aki 1900-ban publikálta azt a gondolatát,15 miszerint a IOVESAT részt iurat-ként kell értelmezni. Ennek korábban az volt az akadálya, hogy az E és S között levő vonalkát a kutatók I-ként fogták fel, és ennek függvényében az első szavakban Iuppiter, Saturnus, és esetleg Veiovis istenek nevét, illetőleg azok rövidítését akarták felfedezni. Grienberger ötletét az 1899-ben felfedezett Forum-felirat iouestod ’iusto’ szóalakja segítségével támasztotta alá. Ennek az igének a vonzata a DEIVOS plur. acc., amely a későbbi iurare per + acc. szerkesztésnek feleltethető meg. A IOVESAT ige alanyát a következő vonatkozói mellékmondat fejti ki. Ennek a vonatkozói mellékmondatnak az állítmánya mindenképpen ind.-ban áll, vagyis egy mitare igét kell feltételeznünk. (Ennek etimológiája és jelentése vitatott, és a későbbiekben lesz róla szó.) A TED ENDO posztpozíciós szerkezet a későbbi in te-nek felel meg, ami a COSMIS ’comis’ mellett álló absztrakt helyhatározó.16 A COSMIS a mondat állapothatározója, amely az alanyra, a VIRCO ’virgo’ szóra vonatkozik, és a SIED ’sit’ állítmányhoz tartozik. A SIED mindenképpen coni. praes. impf. sg. 3., de kérdéses, hogy coni. potentialisnak kell-e tartanunk, vagy egy célhatározói mondat coniunctivusának. Ez a kérdés azzal függ össze, hogy a NEI-t hogyan értelmezzük, milyen kötőszói funkcióval látjuk el, és az utána jövő mondatot, mely a fenti séma értelmében a NEI-től a SIED-ig terjed, milyen mellékmondatnak tartjuk. Minthogy a harmadik sorban a ne tiltó módosítószót NE alakban találjuk meg, ezért a NEI-t itt nem vehetjük a ne kötőszó ólatin alakjának, csak a későbbi nî megfelelőjének. Ennek kétféle értelmezése lehetséges: egyrészt feltételes kötőszóként értelmezhetjük, másrészt célzatos ill. célhatározói mondat tagadó kötőszavaként.17 Az utóbbi értelmezés esetén a mondat mindenképpen a IOVESAT DEIVOS-tól függne, amelynek ebben az esetben a szokásos ’esküszik az istenekre’ jelentéstől eltérően ’esküvel kéri az isteneket’ jelentése lenne, ami viszonylag ritka.18 Éppen ezért nagyobb a valószínűsége annak, hogy a szót feltételes mondatot bevezető kötőszóként kell értelmeznünk,19 amely értelmezés a tagmondat hovatartozását sem határolja be.

A MITAT szó etimológiája és jelentése máig vitatott. Sokáig haplográfiával értelmezték, és a későbbi mittat coni.-t látták benne. Ez azonban kizárt, hiszen a felirat jól láthatóan őrzi a primér és szekundér személyvégződéseket (IOVESAT ~ SIED, FECED), tehát -t végződéssel csakis indicativusi alak szerepelhet itt, másrészt a coni. a mondattani viszonyokkal is nehezen egyeztethető össze. A feltételezett mitare ige egy Tiburból előkerült talapzat feliratán is megtalálható (hoi med mitat kauios stb.),20 de a felirat további részének bizonytalansága miatt a jelentésre vonatkozóan ebből sem vonhatunk le messzemenő következtetéseket. Bár a tiburi felirat egy talapzaton helyezkedik el, nyilvánvaló, hogy nem erre, hanem az egykor rajta álló tárgyra vonatkozott, ez viszont nem maradt fenn. Agostiniani szerint a mitare-vel jelölt cselekvés a hoi ’hic’ adverbiumnak megfelelően olyan cselekvést kell, hogy jelöljön, amely az adott helyen játszódik le. Ez szerinte valamilyen felajánlás lehetne. Ez valóban megfontolandó, de a tárgyi bizonyítékok hiánya miatt itt is bizonytalanságban vagyunk.

A mitare-t legtöbben a műtuus, műtare, műnus szavakkal próbálják meg rokonítani, és egy i ~ oi (>ű) ablaut-váltakozást tesznek fel,21 de ennek a legkülönbözőbb jelentést adják: ’cserél’22, ’megfordít’23, ’elad’24 stb. A másik lehetőség szerint közvetlenül a mittere oldalára szokás állítani, és a mittere (< *meitere) és a mitare között olyan összefüggést látni, mint a dicere és a dicare igék között. Azok a kutatók, akik ezt az álláspontot képviselik, olyan jelentéssel ruházzák fel a mitare igét, mint pl. ’küld’, ’felajánl’ stb.25

Flobert a két etimológiai lehetőség közül az elsőhöz csatlakozik, és ’ajándékba ad’ jelentést tulajdonít a szónak, ami szerinte — az etimológia alapján — valami viszontajándékozási gesztus lehet.26 Ez a gondolat, hogy ajándékozásra utaló szóról van szó, nagyon csábító, olyannyira, hogy ha a mittere igével hozzuk is összefüggésbe, akkor is a ’küld’ jelentést ilyen mellékértelemben (’ajándékba küld’) foghatjuk fel.

Mindezek alapján első közelítésben a következő fordítást adhatjuk az első sornak: iurat deos, qui me mitat: ni in te comis virgo sit ’az istenekre esküszik, aki engem (ajándékul) küld / ajándékba ad: “ha a lány nem lenne veled szemben kedves / jóindulatú…”’27 (Természetesen az interpunkciót még további vizsgálat tárgyává kell tennünk, itt a Prosdocimi által felvázolt sémába illesztettem bele a szöveget.)

*

Mielőtt a felirat “szereplőire” (dramatis personae) rátérnék, mindenképpen, legalábbis hipotetikusan, meg kell próbálnunk meghatározni a váza funkcióját és azt, hogy milyen szocio-kulturális kontextusban kell elhelyeznünk. Az ezzel kapcsolatban felvetett lehetőségek közül Gjerstad elképzelése tűnik számomra a legvalószínűbbnek, vagyis hogy a váza ajándékba adható kozmetikai szerek, luxuscikkek tárolására szolgálhatott.28 Ez ellen azt hozták fel egyes kutatók, hogy ebben az esetben fedőket is kellett volna találni a váza mellett. Ez azonban nem így van, hiszen a fedélkék nem minden esetben találhatóak meg érintetlenül a váza mellett, másrészt pedig tudjuk azt is, hogy bár Dressel adott némi áttekintést a régészeti leletanyag egészéről, annak pontos feltérképezése mindezidáig nem történt meg, és nem is fog megtörténni, hiszen a leletek szétszóródtak. A Colonna által összehasonlításként felhozott vázák közül az egyik, a blerai, olyan lyukas kiszögelléseket tartalmaz, amelyek a fedélkék biztosítására szolgáltak (bár maguk a fedelek nem maradtak meg), a másik, formailag távolabbi párhuzamot jelentő vignanelloi négyes váza mellett a fedélkéket is megtalálták. Ezek a fedelek utalnak arra, hogy a váza értéke a tartalmában rejlett, valamiféle kozmetikai szert, luxuscikket tartalmazhatott.29 Ugyan a Duenos-váza esetében, mint említettem, nem találtak fedeleket, de a formai hasonlóság arra utal, hogy ennek, a Duenos-vázának is hasonló funkciója lehetett. Ebben az összefüggésben figyelemreméltó a váza nagysága is, amennyiben a kis méret arra utal, hogy a benne levő anyagból már a kis mennyiség is nagyon értékes lehetett. Ennek értelmében a Duenos-váza ajándéktárgyként határozható meg, amelyet, lévén, hogy tartalmában kozmetikai szereket gyaníthatunk, egy férfi ajándékozhatott egy nőnek. Szükségtelen itt a benne levő anyagot illetően varázsszerre gondolni, hiszen puszta kedveskedésnek, “hódítási fogásnak” is tarthatjuk azt a gesztust, hogy az illető férfi értékes ajándékot ad az illető lánynak, méghozzá nem is akárhogy, hanem egy szépen kidolgozott feliratos vázácskában.30 A Dressel által felvázolt leletegyüttes arra enged következtetni, hogy a váza valamiféle fogadalmi letét részét képezhette a mára már elkallódott többi kerámiával együtt. Ez a momentum Gjerstad szerint annak tudható be, hogy a lány végül is szívesen vette a férfi közeledését, és a kapcsolat sikere miatt az istenekkel szemben érzett hálából (ex voto) az ajándéktárgyat egy szentélyben felajánlotta az égieknek.31

A Gjerstad-féle elképzelésből következően három személyt feltételezhetünk a vázához kötődő szituációban: egy vázakészítőt, aki egyben a felirat írója is (és aki nem feltétlenül azonos annak értelmi szerzőjével), egy másik férfit, aki a vázát tőle megveszi, és azt az értékes szerekkel megtöltve ajándékul elküldi (aki esetleg a felirat értelmi szerzője is lehet), és egy lányt, aki ezt az ajándékot megkapja. A negyedik “szereplő” maga a váza, aki perszonifikált formában jelenik meg, hiszen ő az, aki beszél. Ettől a sémától eltérően Prat azt feltételezi, hogy a vázát — mágikus céllal — egy lány küldi egy férfinak,32 ez azonban véleményem szerint kevésbé valószínű. (Ennek a feltevésnek az esetleges szövegbeli alapjait később tárgyalom, mint ahogy a szituációt illető egyéb feltevéseket is.)

*

Ha ezt a Gjerstad elméletéből kiinduló és (a vázával együtt) négy “szereplős”-nek nevezett modellt vesszük alapul (ami véleményem szerint a legegyszerűbb és legköznapibb szituációt feltételező és így a legkevesebb magyarázkodást igénylő megoldás is egyben), akkor a IOVESAT DEIVOS, QOI MED MITAT egységben és a harmadik sorban (vagyis a feltételezett idézőjeles részen kívüli szakaszokban) a következő személyekre utaló elemeket találjuk meg: az egyértelműbb harmadik sorban két személy is a duenos melléknévvel van megnevezve, egy harmadik pedig a malos melléknévvel. Ez utóbbi személy kívül áll a négyes modellen, hiszen szabálytalan, tiltott aktus végrehajtója. A két ’jó’ férfit (mindkettő masc.-ban), a váza készítőjének és elsődleges megkapójának (megrendelőjének?) feleltethetjük meg. Az első sorban a QOI MED MITAT — itt eltérünk Gjerstad-tól — feltehetőleg az ajándékozó személyt írja körül, akit a modell alapján a harmadik sor második duenos-ával (akit a DVENOI dativusi alak jelöl) azonosíthatunk. A MED természetszerűleg a beszélő, vagyis a váza.

Gjerstad értelmezésében ezzel szemben a QOI MED MITAT a harmadik sor DVENOS-át, vagyis a váza készítőjét jelenti, így az eskü (IOVESAT) tartalma valami garancia lenne a vázával kapcsolatban. Ezt az álláspontot többen is képviselték, többek között azok a kutatók, akik reklámfogásként értelmezték a váza feliratát.33

Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy ez a két személy különböző, így az eskü kimondója maga az ajándékozó személy.34 Felvetődhet a kérdés, hogy a váza- és feliratkészítő (amennyiben ez a kettő egy személy volt, márpedig az a tény, hogy a felirat kiégetés előtt került a vázára, ezt sugalmazza) hogyan írhatja le más ember esküjének a szavait. Erre két válasz is lehetséges: egyrészt az, hogy megrendelésre dolgozott. Persze ebben az esetben inkább egyedi tárgyról van szó, és így különösen feltűnő a tulajdonnevek hiánya, mégis magyarázható azzal, hogy az illető intim viszony keretein belül nem volt szükséges a nevek említése, vagy éppenséggel az ajándékozó talán titkolózásból, talán más — kissé tréfás — szándékból nem akarta a neveket leírni. A másik lehetséges oka annak, hogy az alkotó más ember szavait írhatja le, az lehet, hogy többek számára is használható tárgynak szánta a vázát, vagyis csupán potenciális személyre gondolt.35 Ebben az esetben természetes a tulajdonnevek hiánya, másrészt viszont ez a hipotézis azt is implikálja, hogy több ilyen feliratú vázával kell számolnunk. Ez ugyan nem valószínű, de nem is vethető el százszázalékosan, hiszen lehetséges, hogy csupán véletlen eredménye az, hogy nem maradt fenn belőlük több. Ez a második értelmezés is magában hordozza annak a lehetőségét, hogy valamiféle tréfás intenciót kell gyanítanunk, de ebben az esetben a feliratkészítő részéről. Ezt erősíthetné az, ha a IOVESAT DEIVOS kifejezést nem a vallási előírások szigorával kötött esküként, hanem annak egyfajta tréfás imitációjaként foghatnánk fel. A sok feltételezés mellett annyi nagyjából valószínűsíthető, hogy a QOI MED MITAT és a DVENOS két külön személyt jelöl, akik közül az első esküjét tartalmazza a felirat közbülső része. A szituáció négyszereplős modelljét tehát a következőképpen ábrázolhatjuk:

A Prosdocimi-féle sémán az első sor idézőjelbe eső részében személyre utaló elemből kettő található: a TED személyes névmás és a VIRCO főnév. Ez utóbbi szemantikája alapján nem lehet más, mint a modellben a végső ponton szereplő lánynak a nyelvi kifejezése (a táblázatban tehát: [lány] = virgo). Hogy a TED névmás kit takar, annak megfejtése a felirat hipotetikus szintaktikai viszonyaitól függ.

Kanyarodjunk itt most vissza ahhoz a feltevéshez, hogy a QOI…MITAT nem a duenos2-vel, hanem a duenos1-gyel azonos. Ekkor a felirat fikció szerinti “elhangzását” a fenti táblázat első sorában kell elképzelnünk, s ebben az esetben a TED a duenos2-t kell, hogy jelölje. Ezt az álláspontot képviseli Gjerstad.36 (Így a VIRCO-nak a felirat szövegéhez gyakorlatilag nincs köze olvasóként, csupán utalásként jelenik meg.)

Agostiniani is a QOI…MITAT = duenos1 azonosítással dolgozik, de elképzelése eltérő: a NEI-nek ’hogy ne’ jelentést ad, és a IOVESAT-tól függő célzatos véghatározói mondatként értelmezi. Ennek megfelelően duenos1 készíti és küldi a vázát duenos2-nek, és esküvel kéri az isteneket arra, hogy duenos2-vel szemben ne legyen egy lány sem kedves. Mivel duenos1 és duenos2 is grammatikailag hímnemű, és az első sor duenos2 és bármely lány kapcsolatát duenos1 szándékával ellentétesnek tünteti fel, ebből Agostiniani azt a következtetést vonja le, hogy a felirat mögött homoszexuális viszonyt kell feltételeznünk. Szerinte ez a Kr. e. VI. század Rómájának társadalmi viszonylataiban, amelyekre a grecizáltság volt jellemző, egyáltalán nem valószínűtlen.37

*

Mielőtt a négyszereplős modellünk alapján felvázolnánk a TED lehetséges azonosítását, előtte még Peruzzi és Prat bizonyos pontokon hasonló ötleteit vizsgáljuk meg. Mindketten abból a feltevésből indulnak ki, hogy a QOI…MITAT és duenos1 nem azonosak egymással, olyannyira, hogy a QOI…MITAT egy lány. A masc.-ban álló vonatkozó névmást mindketten azzal magyarázzák, hogy a QOI bármilyen nemű személyre utalhat: Prat fordításában ’la personne qui.’38 Ez véleményem szerint nem megnyugtató. A másik pont, ahol kettejük álláspontja egyezik, az, hogy pusztán egy duenos-t tesznek fel, és magát a szót is tulajdonnévnek fogják fel (ami a latin nevekről alkotott mostani ismereteink alapján nem megfelelő). Ez több dolgot implikál: a harmadik sort alkotó két mondat határát az EINOM elé teszik, az EINOM-nak kétes kötőszóértéket tulajdonítva, másrészt a STATOD-ként leválasztott igealakot is intranzitív, de nem állapotszerű jelentésben kénytelenek felfogni, ami szintén kérdéses.39 Közös pont még a NEI ne-ként, ill. ni ’ne’-ként való értelmezése. Koncepciójuk szerint nem kell idézőjeles részt feltennünk a feliraton belül. A szöveget a váza a fikció szerint a férfi előtt mondja el, így a TED őt jelenti. A lány az, aki a mitare-vel jelölt cselekvést végrehajtja, és ő egyben a második sorból a két kutató (és már korábban mások) által kihámozott Tuteria (TOITESIAI gen.) révén jelzett személy is,40 a VIRCO pedig nem Tuteriára, hanem más leány(ok)ra vonatkozik. Az imént leírt buktatókon kívül az is sajátosnak tűnik, hogy a felirat először utal mellékmondat formájában Tuteriára, s csak később tulajdonévvel. (A feltételezett tulajdonnév, éppen emiatt a sorrend miatt is valószínűbb, hogy további személyre utal, nem a QOI…MITAT “szereplőre.”)

*

Itt érkezünk el arra a pontra, hogy a négyszereplős modell alapján a TED által jelölt személlyel kapcsolatos hipotézist megfogalmazzuk, összefüggésben a lehetséges szintaktikai szerkezetekkel. Szakdolgozatomban a következőket feltételeztem: a felirat elhangzását a táblázat második sorában szereplő ajándékozási kontextuson belül kell elhelyezni, vagyis a váza, mint egyfajta küldönc, duenos2 szavait mondja el a lánynak. Mivel a váza megszólítottja a lány, első látásra ez alapján a TED-nek a lányt kellene jelölnie. Ez azonban több ponton problematikus: főképpen azért nem lehetséges, mert a TED és a VIRCO mint a mondat határozója és alanya nem lehet azonos.

Ezen úgy lehetne elvben fölülemelkedni, mint ahogy Schröder teszi, vagyis a VIRCO-t vocativusként fogva fel, így azonban a NEI…SIED mondat, mely a Prosdocimi-séma szerint önálló mondatként értelmezendő, alany nélkül marad.41 Ha mégis azt feltételeznénk, hogy a TED a lány, aki nem azonos a VIRCO-val (aki esetleg valami istenség — mint ahogy többen feltételezték, hogy ez a virgo pl. Proserpina vagy Athéné), akkor három ponton kapcsolhatjuk a feltételes mondatot a szövegkörnyezethez: elsőként a IOVESAT (’ha nem kedves veled szemben a VIRCO, akkor esküszik, aki küld, hogy…’), másodsorban a MITAT ige (’aki abban az esetben küld, ha nem kedves veled szemben a VIRCO, az esküszik, hogy…’), harmadsorban a IOVESAT-tól függő tárgyi mellékmondat, illetve acc. c. inf. (’aki küld, esküszik az istenekre, hogy ha nem kedves veled szemben a VIRCO, akkor…’) alárendelt mellékmondataként. Mindhárom esetben természetszerűleg függő beszédet kell feltételeznünk, vagyis nem a Prosdocimi-sémában szereplő idézőjeles megoldást. Igaz ugyan, hogy az első két megoldás42 esetén érvényesülne határozottan az első soron belüli szoros kapcsolatra vonatkozó követelmény, mégis a harmadik az, ami relatíve a legelfogadhatóbbnak tűnik. Ebben az esetben az eskü arra vonatkozna, hogy mi fog történni, ha esetleg valami nem következik be. Így az acc. c. inf.-ban a későbbi grammatikai szabály értelmében infinitivus instansot várnánk. Erre a második sor betűkomplexumában nem utal hangcsoport. Hozzátehetjük azonban azt is, hogy egy ilyenfajta klasszikus szerkesztés, bonyolultságával együtt, feltehetőleg még idegen volt az ólatin kortól. Ha egy egyszerűbb (“vulgárisabb”), a klasszikus latinban nem szabályos tárgyi alárendelő mellékmondatot keresnénk, akkor egyrészt annak a kötőszavát inkább a NEI előtt várnánk, másrészt a második sorban sem fedezhető fel ilyen quod kötőszó. Ezek a nehézségek, ellentmondások azt mutatják, hogy más megoldást kell keresnünk.

Ez a megoldás pedig (ami a második sor értelmezésének híján és a további bizonytalanságok mellett valójában csak puszta hipotézisnek mondható, és ezt mindenképpen tudatosítanunk kell) természetszerűleg adódik, ha a NEI-től a -VOIS-ig terjedő részt a Prosdocimi-sémának megfelelően egyenes idézetként fogjuk fel. Mivel duenos2 nem a lánnyal, hanem csakis küldöncével áll kontaktusban, “beszélő viszonyban” az ajándékozás kontextusán belül, ezért a TED, az esküben előforduló második személy nem lehet más, mint ez a küldönc: maga a váza. Így a MED és TED névmások által jelölt “személy” meglepő módon ugyanaz. Mi tehát a tágabb kontextusa a feliratnak? A váza feliratát a lány olvassa el, vagyis a fikció szerint a váza a lány előtt beszél, de úgy, hogy erre a helyzetre nem történik nyelvi utalás. Utoljára mondja el (a harmadik sorban), hogy aki készítette, aki küldte, mindketten kifogástalan emberek, s szándékuk is jó, de ezt megelőzően szól arról, hogy aki őt küldte, mit mondott neki, amikor útjára bocsátotta: vagyis a küldönc a megbízatásával kapcsolatban mond el valamit. Az őt ajándékba küldő férfi azzal bocsátotta útjára, hogy ha vele szemben, mint küldönccel szemben nem lenne a lány, az ajándékozott, jóindulatú, akkor valami történne, vagy valamit ő maga csinálna. Ezt a feltételtől függő történést fejezheti ki eszerint az elgondolás szerint a második sor. Mivel a mellékmondat állítmánya coni. potentialisban áll, ezért nem kizárt, hogy itt is ilyen állítmányt kellene feltennünk. Erre rögtön adódhat a válasz a többek által felvetett ASTED ’adstet’ formájában. Nem vethető el az indicativusi állítmány sem casus mixtus esetén, vagyis, hogy ha bekövetkezne a feltétel, akkor az eskü értelmében az adott esemény minden bizonnyal lejátszódik. Ez azonban végképpen homályban való tapogatózás marad addig, ameddig a második sor nincs tisztázva.

Kétségtelenül van olyan pont ebben az értelmezésben, ami további megerősítésre szorul. Ez elsősorban a váza perszonifikációjával kapcsolatos. Igaz az, hogy a “beszélő feliratok” rendkívül széles körben élnek ezzel az eszközzel, de az is, hogy azokban csupán az ego és med szavakat találhatjuk meg,43 vagyis egy jóval egyszerűbb formát, amelynek bonyolultsági foka a Duenos-felirat harmadik sorának felel meg, bár tény az, hogy ez a sor is már több szokatlan és egyedi kiegészítést tartalmaz. Kérdés tehát, hogy elmehetünk-e ebben addig a szintig, hogy a feliratban a fenti szövegformálást gyaníthassuk. Ez ugyanis azt feltételezné, hogy a váza teljesen emberi aspektusban jelenik meg, hiszen mások szavait idézheti, lehet vele szemben COSMIS-ként viselkedni stb. Erre vonatkozólag szélesebb feliratos anyagot kellene megvizsgálni. A másik problematikus pontot a IOVESAT és MITAT igeideje jelenti, elsősorban a másodiké. Minthogy a küldés megtörtént, ezért a jelen idő (praes. impf.) első ránézésre furcsának tűnhet, és inkább múlt időt (pl. praes. perf.) várnánk. Az eskü igéjének jelen ideje könnyebben védhető, amennyiben az eskü kimondása óta folyamatosan fennáll az a lehetőség, amit az idézőjelben találunk. A MITAT jelen ideje sem feltétlenül akadály ebben az értelmezésben, hiszen az ajándékváza, a “küldönc” a fikció szerint végeredményben még “menet közben” van, amire az utal, hogy a lány reakciója még kérdéses.

*

A fenti elgondolás értelmében, kiegészítve a négyszereplős modellre vonatkozó fenti táblázatot, a következő sémát kapjuk:

Még egy dolog tűnik ezután szemünkbe a harmadik sorban. Az EN MANOM EINOM kifejezést fentebb úgy fordítottam, hogy ’jó célra.’ Flobert fordítása (’en vue d’un bon usage’, azaz ’jó felhasználás céljára’) többet sejtet, ha a DVENOI dativust is szorosan ide kapcsoljuk: azt mutatja, hogy valójában duenos2 az, aki fel fogja használni a vázát, olyan formában, hogy abban értékes ajándékot küld egy lánynak.

Ezek után összegzésképpen adjuk meg a felirat első és harmadik sorának feltételezett fordítását, amelyben szintén Flobert elgondolását tartjuk szem előtt: “Az istenekre esküszik, aki engem (ajándékba) küld: «Ha a lány (esetleg) nem lenne veled szemben jóindulatú, (akkor) …» (Egy) jó ember készített engem jó felhasználás céljára (egy) jó ember számára; ne lopjon el engem rossz ember!”

*

Szakdolgozatom befejezésében is felhívtam a figyelmet arra, hogy a Duenos-felirat a kutatás jelenlegi állapotában még nincs végérvényesen tisztázva. Eme dolgozat után sem lesz ez másképp. A fentebb megfogalmazott, sokszor ötletszerű és további bizonyításra váró gondolatmenet valóban hipotézis, amely a második sor megfejtésével lehetséges, hogy rögtön meg is dől. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a mostani ismereteink szerint elképzelhető értelmezést nyújthat a feliratról. A végleges megfejtés akkor történhet meg, ha valamilyen újabb feliratos anyag előkerülésével radikálisan bővülnek a latin nyelv ólatin korszakáról alkotott ismereteink.

Felhasznált irodalom:

Agostiniani, L. (1981), Duenom duenas: kaloV kalô: mlac mlakas, Studi Etruschi 49, 95-111.

Agostiniani, L. (1982), Le “iscrizioni parlanti” dell’Italia antica, Firenze.

Bloch, R. (1971), Ŕ propos des inscriptions latines les plus anciennes = Acta of the 5th International Congress of Greek and Latin Epigraphy, Cambridge, 1967, Oxford, 175-181.

Colonna, G. (1975), Firme arcaiche di artefici nell’Italia centrale, Röm. Mitt. 82, 181-192.

Colonna, G. (1979), Duenos, Studi Etruschi 47, 163-172. (+ Tav. XLII)

Degrassi, A. (1957), Inscriptiones Latinae liberae rei publicae.

*Dirichs, J. F. K. (1934), Die urlateinische Reklamestrophe auf dem sogenannten Dresselschen Drillingsgefäß des sabinischen Töpfers Dufnos (bisher Duenos), Heidelberg. (Erklärungen der urlateinischen Texte, I)44

Dressel, H. (1880), Di una antichissima iscrizione latina graffita sopra vaso votivo rinvenuto in Roma, Annali dell’Istituto di Corrispondenza Archeologica 52, 158-195. (+Tav. L)

Dumézil, G. (1969), Idées romaines, 12-25.

Eichner, H. (1988–1990), Reklameiamben aus Roms Königszeit, Die Sprache 34/1, 207-238.

Flobert, P. (1991), L’apport des inscriptions archaďques ŕ notre connaissance du latin prélittéraire, Latomus 50, 521-543.

Fraser, A. D. (1932), The inscribed kernos of Duenos, AJPh 53, 213-232.

Gjerstad, E. (1960), Early Rome, III, Lund, 160-165. (= Septentrionalia et Orientalia. Studia B. Karlgren... dedicata, Stockholm, 1959, 133-143.) [Rec. Romanelli, P., Gn 36 (1964), 816-823.]

Goldmann, E. (1926), Die Duenos-Inschrift, Heidelberg.

Gordon, A. E. (1975), Notes on the Duenos-Vase Inscription in Berlin, CSCA 8, 53-74.

Grienberger (1900), Zur Duenosinschrift, IF 11, 342-343.

*Krogmann, W. (1938), Die Duenos-Inschrift, Berlin.

Mancini, A. (1979), L’iscrizione sulla base di Tivoli, Studi Etruschi 47, 370-375.

Morandi, A. (1982), Epigrafia Italica, Roma, 50-52.

Peaks, M. B. (1911), The Date of the Duenos Inscription, TAPhA 42, XXXIX-XLI.

Peruzzi, E. (1958), L’iscrizione di Duenos, ParPass 13, 328-346.

Pisani, V. (1927), Sull’iscrizione di Duenos, Archivio Glottologico Italiano 21, 118-125.

Prat, L.-C. (1975), Divertissement sur le thčme du vase de Duenos, REL 53, 315-329.

Prosdocimi, A. L. (1979), Studi sul latino arcaico, I, Note (epi)grafiche sull’iscrizione di Dueno, Studi Etruschi 47, 173-183. (+ Tav. XLIII-XLVIII)

Rix, H. (1985), Das letzte Wort der Duenos-Inschrift, MSS 46, 193-220.

Schröder, L. (1900), Ein Erklärungsversuch der Duenos-Inschrift, JÖAI 3/1, 8-11.