Korpics Károly

Hely:
Kálvária temető
Felirat:

Nagy István 1900-1973, neje Viczai Erzsébet 1894-1979. Béke poraikra.

Korpics Károly 1931-2011.

Megjegyzés:

Korpics Károly: ökölvívó.

A második világháború utáni évek általános fellendülést hoztak szinte valamennyi sportág életében. Azok a fiatalok, akik már a negyvenes évek elején belekóstoltak a sportsikerekbe, a háború befejezése után újrakezdték, lelkesedésükkel, sikereikkel vonzották a tizenéves ifjakat is. Ez utóbbiakból nőtt ki aztán több olyan tehetség, akik – ahogy mondani szokták – letették névjegyüket az adott sportág különböző versenyein. Közéjük tartozott az ökölvívó Korpics Károly, aki rendkívüli technikás, élményszámba menő mérkőzéseivel komoly hírnevet szerzett magának, és természetesen Pápa városának. A barátságos tókerti családi házban beszélgetünk, felidézve nagy csaták, sikerek emlékeit, no meg persze azt is, hogyan kezdődött az ismerkedés ezzel a férfias sportággal.

- Olyan tizennégy éves kölyök voltam, amikor pajtásommal, Szóka Bandival (később a Győri ETO ökölvívója lett) megnéztünk egy bokszmecset a valamikori Jókai moziban. A pápai csapatban jobbára a korábbi évek levente bajnokságában edződött fiatalok voltak, akik ezzel a mérkőzéssel is arra törekedtek, hogy népszerűsítsék az ökölvívást, és új tagokat toborozzanak. A látvány megragadta a fantáziánkat és úgy döntöttünk, mi is megpróbáljuk. Így is történt, és viszonylag rövid idő múlva serdülőként kötelek közé léphettem. Emlékszem az akkori egyik riválisomra, a zalaegerszegi Tóth „Boxi” akivel oda-vissza alapon többször is igen jókat „verekedtünk” és testvériesen osztoztunk, Zalaegerszegen ő nyert, Pápán én. Később aztán Kleimann Sándor edző szárnyai alatt álló jó kis csapat kovácsolódott össze, néhány nevet mindenképp megemlítek: Majlik Laci, Szalai Karcsi (Darázs), Németh (Rafi) Szabó, Viski. 1948-49-ben a területi csapatbajnokságban vívtunk már a csatákat olyan csapatok ellen, mint Szombathely, Zalaegerszeg, Sopron, Győr Székesfehérvár, Tatabánya – többek között.

- Karcsi! Ahogy én tudom, neked a légsúlyban már akkor igen figyelemre méltó sikereid voltak. Sőt, legyőztél rangos versenyzőket is.

- Valóban így van. Nem szeretném, ha szerénytelennek tűnnék, de úgy igaz: 1948-51 között a területi bajnokságban nem vesztettem mérkőzést. Igazad van, volt néhány olyan győzelmem is, amikor nem akárki volt az ellenfelem. Így például 1950-ben legyőztem Szigetit a budapesti Vasutasból, és győztem az országos légsúlyú bajnok győri Blaskó ellen is. Őket legyőzni valóban bravúrnak számított. talán már nem is volt véletlen, hogy ugyanez éven Magyarország junior bajnoka lettem.

- Egy esztendővel később aztán egy súlycsoporttal feljebb eljutottál az országos egyéni felnőtt bajnokságra is – mondom.

- Igen. Előtte ugyanis megnyertem, a területi egyéni bajnokságot, így indulhattam az országos bajnokságon, ahol aztán a legjobb négyig jutottam. Itt azzal az Erdeivel hozott össze a jó sorsom, aki nem csak magyar bajnoki címmel rendelkezett, Európa bajnoki bronzéremmel is. Nagyon nagy csatában kikaptam tőle. Kicsit kérdőjeles volt a dolog, a nagyszámú közönség rokonszenvét elnyertem Budapesten. De valószínűleg a szakemberek szeme is megakadhatott rajtam, mert sorkatonaként 1952 nyarán már a Budapesti Honvédban találtam magam. Stabil csapattag lettem pehelysúlyban, néha cseréltük csoportot Szásszal, aki inkább harmatsúlyú volt. Jó csapat volt az akkori Honvéd, néhány nagy név – Juhász Csucsu, Kisfalvi, Szakács, Raduly - már eleve tekintélyt parancsolt. A CSB-n több mérkőzésem volt, vereség nélkül. Egyetlen vereséget Kaposvár bajnokságán szedtem össze (itt indult a magyar élmezőny), az újpesti Osztrovszki győzött le az elődöntőben. Amikor letelt a katonaidőm, a marasztalás ellenére hazajöttem Pápára. Magam is gondoltam már rá, hogy mire vihettem volna, ha Budapesten maradok. Nem tudom, csak azt, hogy a szívem hazahúzott. Itthon aztán ismét területi bajnokság, sok sikerrel továbbra is vereség nélkül. 1956-ban, mint sokan mások, én is „kiruccantam”, de három hónapos hollandiai munka után hazajöttem. Itthon – büntetésből – először nem vettek vissza a Textilgyárba, csak később 1958-ban (hiába voltam 53 és 56 között többször országos Textiles bajnok). Lett persze ismét ökölvívó csapat is (néhány név: Bódai Karika Buksi, Pákai Béla, Sziráki Sanyi, Bariska Béla, Kertész Jóska), szép sikereket aratva. Nekem ez már rövidebb időszak volt, hiszen benne voltunk már a házépítésben. Így aztán 1960-ban befejeztem az ökölvívást.

- Karcsi! Rád olyan adottságok – kitűnő technika, ütemérzék, lábmunka – voltak jellemzők, ami bizony nem minden ökölvívónak sajátja.

- Ez valóban adottság kérdése, de azért még valami kell hozzá. Lehet, sokakat meglep, de igazi ökölvívó gondolkodó típus. Ezért ráérez az ellenfele szándékára, és megelőzi őt annak végrehajtásában. Én szinte minden mérkőzésem otthon elalvás előtt újra „lejátszottam”. Mit csináltam jól, mit rosszul. Az esetleges hibákat legközelebb már nem követtem el. Nem véletlen a sportág elnevezése ökölvívás. A tudatosan versenyző valóban vív, ésszel, rafináltan, de sohasem haraggal, dühvel. A játékos elemeit is meg kell őrizni, mert a pofonok ellenére azért ez is játék. Kemény jellempróbáló játék. Jó példa erre napjainkban Kovács „Kokó”. Ez a fiú sokat tud, nem véletlen eddigi sikersorozata. Utóbbi nyilatkozatai azonban gondolkodóba ejtene. Remélem, nem szalad vele el a ló. Nem csak az ellenfél, a túltengő önbizalom is visszaüthet. Keményen. Karcsinak elhihetjük.

Forrás: Pápai Hírlap, XI. évf., 1998. 5. sz. 1., 6. p. Erdélyi Gyula: Pápai sportlegendák.